|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 106 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-106 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kiss István 2015. június 23.Művészet mint hobbiMindig nagy tisztelettel adóztam azoknak a pedagógus-társaimnak, akik a mindennapi iskolai feladatokon túl vésőt, kalapácsot és egyéb eszközöket vettek kezükbe, s belevésték a fába, vászonra vetítették álmaikat, vágyaikat. Különösen nagy együttérzéssel szoktam követni azoknak a tornatanároknak ilyen irányú foglalatosságát, akik a sportpálya, tornaterem mellett szinte hivatásszerűen élik meg művészi hajlamukat, s bizony többen közülük a hivatásosokat is lepipáló önzetlenséggel és őszinteséggel hajolnak a kezük alatt megelevenedő fa, kő, márvány fölé, s próbálják belőle kibontani az abban általuk felfedezett világot. Balázs Antal nyugalmazott tanító nevét kopjafái tették közismertté, a gelencei Kelemen Dénes, ugyancsak nyugdíjba vonult tanító faragótudományát és ízlését sokfelé állított, kisebb és nagyobb méretű kapuk mutatják. Nemes Emil tanító nemrég lepett meg egy csodálatos faragott órával, de az ő keze munkáját dicséri a Kós Károly Szakképző Líceum főkapuján belüli felirat is. Ravasz Erzsébet matematikus újabb és újabb színekkel lep meg rajzlapjain, Molnár János kovásznai informatikatanár nemzetközi hírnévnek örvendő színjátszócsoportot verbuvált. Kevesen tudják, hogy a Mikes Kelemen Főgimnázium bejárati díszes kapuját egy sporttanár, Szőcs Levente faragta, s ugyancsak tornatanár, Kiss István készítette a Gödri Ferenc Általános Iskola elé a bejárati kiskaput. És sorolhatnám tovább. Persze, nem csupán ennyire futja a sporttanárok sokrétű, órákon túli elfoglaltságából, hiszen sokan közülük jól zenélnek, van, aki nagy elismerésnek örvendő művésztánccal gyönyörködteti a tánckedvelőket. És most itt van ez a lenyűgözően szép kiállítás! Nem is akárhol, hanem a sportiskola tanácskozó termében. És nem is akármivel lépett elénk a kiállító, Dobolyi Gyula sporttanár: ezek már nem a megszokott kopjafás alkotások, nem is kapuk vagy sulykolók, hanem azoknál többet nyújtó, talán megmunkálásukban is igényesebb remeklések. Ez már igazi faszobrászat, a kiállító több évtizedes gyötrődésének, faimádatának, a gyönyörködtetés kényszerének szüleményei. Az elvont szobrászat formajegyeit könnyű felismerni, ám éppen ezért ragad magával a közszemlére állított, gondolatébresztő alkotások mindegyike. Egyik-másik Jecza Péter mély gondolatokat hordozó, annak idején nagy feltűnést keltő márvány-műremekeit juttatja eszünkbe, de fellelhetjük a népi fafaragászat közkedvelt elemeit is. Címmel nem látta el ugyan egyik munkáját sem, így hát a néző, a látogató fantáziájára bízza a titkok megfejtését. Mindjárt a terem közepébe állított, óriási körtefagyökérből kialakított furcsa alakzat akár jelképeként is felfogható egészen eltorzult világunknak, annak az összevisszaságnak, amelyben élnünk kell. Ennek mintegy ellentéte a csodálatos gólya, amely a remény, az újjászületés, a jövő hordozója lehet. A kidolgozandó fa alakja adja a lehetőséget arra, hogy bizonyos utalásokat, érzelmeket közvetítő formát kialakítson a művész. Ezt már ő jegyzi meg, s megtudjuk tőle azt is, hogy valamelyik csíki falu egyik csűrjében sorakoznak munkái, s a kibontásra váró, egyelőre holt nyersanyagok is. No meg a Kós Károly Szakképző Líceum műhelyének előcsarnokában vigyázza a jövőt gipszbe merevítve a Kós Károlyról készített, küzdelmet és helytállást sugalló mellszobra. Dr. Péter Sándor Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. augusztus 7.Informátorokról és célszemélyekrőlMolnár János egyháztörténész négy kötetben foglalta össze azokat az eseményeket, az ezeket mozgató államhatalmi szerveket, valamint a szolgálatukba szegődött református lelkészeket és eme dicstelen szolgálat visszautasítóit, amely történések egy tragikus korszak keresztmetszetét adják. A négy kötet kiegészíti és az áttekinthetőség kedvéért bizonyos rendszerbe foglalja a tárgyalt témát, vagyis a romániai református egyház és az egykori politikai rendőrség kapcsolatát. Ez persze elég nehéz feladatnak bizonyult a szerző számára, és csak részben sikerült a mozaiktörténetekből összeálló átvilágítást „megjegyezhetővé” tennie. El is ismeri a negyedik kötet bevezető szavaiban: „Az eredeti célt, feltárni a teljesség igényével a romániai református egyház kényszerű kapcsolatát a román politikai rendőrséggel, nem sikerült megvalósítani. (...) A korlátozott lehetőségek számbavételét követően szerettem volna legalább az elit, a hivatalos vezetők és az ún. hangadók viszonylatában tisztázni ezt a kapcsolatot, ám ez is csak részben valósulhatott meg.” Tehát elolvashatjuk a négy kötetet, bár saját tapasztalatom alapján állítom, hogy úgyszólván lehetetlen a dátumok, a helyszínek és a személyek több ágon összekapcsolódó viszonyrendszerét és olykor változó kapcsolatát a Vallásügyi Államtitkárság és a Szekuritáté vonatkozásában észben tartani. Talán nem is ez a fontos. Semmi esetre sem egy könyvismertetésben. Bevallom, szívesebben olvastam volna a könyvről másvalaki – így vagy úgy érintett – értékelését, mintsem hogy én tegyem meg, aki ráadásul nem is vagyok református. A könyv sepsiszentgyörgyi bemutatásakor arra a kérdésre, hogy mit szóltak az érintettek a könyvekben foglaltakhoz, az volt a – emlékezetem szerint H. Szabó Gyulától, a Kriterion Könyvkiadó igazgatójától érkezett – válasz, hogy az érintettek meg sem jelentek a bemutatókon. Azt már megtapasztaltam jómagam is, hogy akire indokoltan vetül a besúgás gyanúja, az kussol, de semmiképpen nem áll elő, hogy bocsánatot kérjen azoktól, aki(k)nek gyávasága, megalkuvása miatt ártott. A kitűnően dokumentált, hatalmas anyag a vizsgáló „szikéjével” pontos és fontos helyén vág a heggel takart sebbe. Az informátor püspökök, esperesek, falusi lelkészek és teológusok, valamint adminisztratív és egyház körüli személyek dicstelen múltja tagadhatatlanul, pőrén áll előttünk. És egyre haragosabb felháborodásra, fejcsóválásra késztet(het)i a mindeddig Isten szolgálattevőinek tisztességében, rendíthetetlenségében hívő naivokat. Hinnénk, hogy nem volt lehetséges ellenállni a szekusok hol hízelgő, hol előrejutást, külföldi utat, sőt júdáspénzt is ígérő és adó szirénhangjának. De íme – vegyesen az előbbi kategóriával – sorra jönnek azok, akiket célszemélyként jelöl meg a Szekuritáté, akik számára nyomozati dossziét nyitnak. Az 57 esettanulmányból emeljük ki – pusztán olvasóink érdeklődésének felkeltése érdekében – néhány pozitív, illetve néhány negatív személy nevét, valamint az álcázásra használt fedőnevet (fn). Olyan is van, aki idejében megbánta a kötelezvény aláírását – amellyel informátornak „szegődött” –, vagy éppen ellenállt, majd zsarolás nyomán vállalta, hogy együttműködik a kommunista titkosszolgálattal. Számomra ez utóbbi esetre példa az általam a tiszta jellem példaképeként ismert László Dezső kolozsvári lelkészé, akit Gábor, Szabó Béla és Kovács Gyula fedőnéven említenek a Szekuritáté dossziéi. A lelki gondozást, hitéletet biztosító egyházak nyílt megszüntetése még a kommunizmusban sem volt lehetséges, ám felsőbb utasításra már a teológián a leendő lelkészeket, valamint a legfontosabb egyházi vezetőket be kellett szervezni. Lehetőleg mindenkit, akinek köze van (lesz) a hívőkhöz. Különösen fontosnak számított a Szekuritáté számára a külföldi egyházakkal tartott folyamatos kapcsolat és ezek képviselőinek Romániában tett látogatása vagy a romániai egyházi emberek külföldi tanulmányai, utazása különböző tanácskozásokra, konferenciákra. Az informátorok „kémfeladatot” kaptak: egyrészt a nyugati emigráció ún. soviniszta-irredenta eszméket propagáló egyházi és világi személyeinek megismerését, befolyásolását, másrészt a romániai nemzetiségi kérdés „példásan pozitív” állapotát kellett felszólalásaikkal bizonygatniuk. Terjedelmi okokból csak néhány fontos és befolyásos név az informátorok kategóriájából: Péntek Árpád (fedőnév: Kovács György, Nagy Géza, Kiss István), Bányai Ferenc (Strugaru, Farkas, Petrescu), Bárdi Imre (András fn), Csutak Csaba Vilmos (Balogh Márton, Péter András), Kováts Gyula (Imre Ioan); a felsoroltak pénzjutalomban is részesültek. Továbbá Gálfy Zoltán (Bibliotecarul), Molnár Zoltán (Cântăreţul), Zágoni Albu Zoltán (Albert, István, Ştefan, Zamfir), Nagy Gyula püspök (Körösi, Csoma), Pásztori Tibor (Zsolt), Papp László püspök (Păun, Nagy Iosif) kiemelt nevek a jelentősebbek közül. Természetesen akadtak, akiket sem zsarolással, sem más módon nem lehetett megfélemlíteni, illetve ígéretekkel, pénzzel, külföldi úttal, szakmai előnyökkel sem lehetett rábírni a szekuval való együttműködésre. Néhány nevet emeljünk ki a szintén nem kevés „ellenszegülőből” (ők is fedőnevet kaptak): Tőkés László püspök (Absolventul, Vasile), Csiha Kálmán püspök (Betanistul, Predicatorul, Carol). (Érdekes és máshol elő nem forduló módon a szerző az olvasóra bízza Cs. K. „besorolását”.) Csernák Béla (Boné, Varga), Dohi Árpád (Bihorul), Dobri János (Dunca Ioan), Kató Béla (Kádár), Pap Géza (Pascu, Paul), Juhász István (Popescu, Dénes János, Iulian), Tőkés István (Vicarul, Profesorul), Sipos Gábor (Gaby, Arhivarul), Adorjáni Kálmán (Protestatarul). A fenti néhány példa is igazolja azt a tényt, hogy volt lehetőség a választásra. Azok választását, akik bármilyen okból a Szekuritátéval való együttműködést választották, Molnár János a kommunista rendszer kikényszerítő emberi drámájának, a lelkiismeret tudatos elaltatásának tekinti. Tudta a tartótiszt, tudta a kötelezvényt aláíró pap is, hogy nem adta, nem adhatta fel istenhitét, vallásos meggyőződését, sőt ezekből az egyéni drámákból kiviláglik az Örök Megbocsátóhoz való kétségbeesett kapaszkodás a megingásért, a gyengeségért. A történet szereplőinek többsége már nem él. Aki fiatalabb volt és számot adhat múltjáról, hallgat. Aki vállalta a meghurcolást, többük a börtönt is, elmondják életük megpróbáltató éveit. Ők többnyire – krisztusi szellemben – megbocsátanak az őket eláruló paptársaiknak, talán a szekusoknak is. De megmarad lelkük mélyén a csalódás keserűsége, amit nem enyhít a múló idő sem. Puskás Attila Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–IV. kötet, Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014 Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium, I–II. kötet, Partium Könyvkiadó, Nagyvárad, 2009. Krónika (Kolozsvár) 2015. augusztus 11.Radikalizálódás és terrorizmusA migrációval kapcsolatos szekció előadásokkal folytatódott kedden a tizenkettedik alkalommal megszervezett Kárpát-medencei Nyári Egyetem, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem épületében. Három év kimaradás után rendezték meg ismét a nyári egyetemet, tudtuk meg Bíró Orsolya szervezőtől, a Partiumi Keresztény Egyetem diákszervezetének tagjától. Ennek tudható be, hogy bár a korábbi alkalmakkor mintegy kétszázan vettek részt, az idei rendezvényre csak körülbelül százan jöttek el, igaz, a Kárpát-medence minden régiója képviseltette magát. Amikor eldőlt, hogy Demográfia és migráció a Kárpát-medencében – a múlttól a jövőig lesz a címe, nem is gondolták, hogy a téma ennyire aktuális lesz. A szervezők ezúttal is igyekeztek minél színvonalasabb szakmai szintet biztosítani. Mintaállampolgárok Kedden az előadók társadalomtudományi, valamint természettudományi szempontból közelítették meg a témát. A társadalomtudományok termében Kiss István, a Századvég Alapítvány vezető kutatója Harmadik generációs bevándorlók és terrorizmus Nyugat-Európában című előadása során kitért az ebben a régióban elkövetett terrorcselekmények elkövetőinek jellegzetességeire, s olyan elméletekre, melyek felvázolják, hogyan lesz Nyugat-Európában valakiből terrorista. Több, 2004 óta elkövetett terrorista akciót ismertetett, majd az ezekből levonható következtetésekre tért ki. A közvéleménnyel ellentétben Nyugat-Európában a terroristák nem szegény családokból származó személyek, akik nem tudnak integrálódni, s tele vannak feszültségekkel. Ez Közel-Keleten van így, de Nyugat-Európára nem ez a jellemző – mondta az előadó. Itt ugyanis a terroristák jól integrált mintaállampolgárok, akikről sok esetben senki nem gondolná, hogy képesek lennének ilyesmire. A hollandiai terroristaellenes központ 313 nyugat-európai terrorista akciót elemzett, s mint kiderült, ezek közül 303-at második, harmadik generációs bevándorlók követték el. Kilencven százalékuk rendezett családi körülmények között élő, büntetlen előéletű személy, többségük felsőfokú végzettségű, a közösség aktív tagja, önkénteskedik, részt vesz a közéletben. „Az a félelmetes, hogy nem a sztereotípiák határozzák meg őket. Akár a szomszédod is lehet és nem is tudod” – mondta Kiss István. Radikalizálódás A kutatások azt bizonyítják: a terroristák és az iszlám fundamentalisták nem ugyanazok a személyek. Az előadó szerint a vallás erős identitást épít, és meg is védhet a terrorizmus vonzerejétől. „Az iszlám vallás nem agresszívabb más vallásnál, de vannak emberek, akik radikálisan értelmezik és vannak radikális ágai” – hangzott el. A terrorcselekmények elkövetői esetében a személyes indítékok a legfontosabbak és a személyes vonásoknak döntő szerepük van. Míg a hátrányos helyzetű bevándorlók radikalizálódása inkább a szervezett bűnözésben nyilvánul meg, a középosztály radikalizálódása vezet a terrorizmushoz, mondta az előadó. A későbbiek folyamán a jelenlévők megtudhattak egyet s mást a radikalizálódás jeleiről és fázisairól, továbbá az integráció különböző modelljeiről. Neumann Andrea erdon.ro 2015. október 13.Ipartörténeti múzeum ötletét kiviteleznékMár Lokodi Edit-Emőke tanácselnöksége idején felmerült az ötlet, hogy újra életre kellene hívni az egykori székely ipartörténeti múzeumot – mondta Szabó Árpád, a Maros Megyei Tanács alelnöke. Az ötletet Vasile Bolos megyei tanácsos a tavasz folyamán egy ülésen újra felvetette. A tanácselnök nem zárkózott el tőle, úgy értékelte, kár lenne, hogy Marosvásárhely ipartörténetének tárgyi emlékei veszendőbe és feledésbe menjenek. A székely iparmúzeum gyűjteményének jelentős része megvan Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója lapunk megkeresésére elmondta, hogy az iparmúzeum újralétesítéséről lenne szó tulajdonképpen, hiszen a marosvásárhelyi múzeumélet a Baross Gábor (Horea) utcai székely iparmúzeum indításával kezdődött 1893-ban. A műemlékekre vonatkozó szakirodalomban olvasható, hogy a marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeum építését az 1875-ös tűzvészt követő építkezési hullám kontextusában kezdték el, historizáló, illetve eklektikus irányelveket követve. A múzeum szükségességének gondolatát 1885-től a Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet támogatta. 1889-ben központilag is felkarolták az ügyet, a kereskedelmi, valamint pénzügyminisztérium 1600 koronával támogatta az építkezést, a helyi adományokból is segített kezdeményezés 1890-ben jutott el a kivitelezésig. A terveket Kiss István építész végezte, az építkezési munkálatok Soós Pál építőmester nevéhez fűződnek, de a homlokzati plasztika kivitelezésében szerepet kap Szabó Antal szobrász is. Ebben az épületben ma a Természettudományi Múzeum működik, holott iparmúzeumnak tervezték, és számos ipartörténeti érdekesség is fűződik hozzá. Soós Zoltán kitért arra is, hogy a székely iparmúzeum gyűjteményének jelentős része itt maradt, a másik része 1918 után Kolozsvárra került. Új épület kell a Természetrajzi Múzeumnak – Mikor lehetne szó a marosvásárhelyi ipartörténeti múzeum létrehozásáról? – kérdeztük az igazgatót. – Ahhoz, hogy a természetrajzi múzeumot kiköltöztessük, egy új épület szükséges. Mi a somostetői egykori vendéglő üresen álló épületét javasoltuk, hiszen abban kiváló múzeumot lehetne létrehozni. A természetrajzi múzeumot jól össze lehetne kapcsolni az állatkert profiljával. Tudomásom szerint a szóban forgó épület még mindig a Romarta Rt. tulajdonában van. A cég hajlandóságot mutat az eladásra, az áráról nincs tudomásom, ezt a Maros Megyei Tanácsnak kell megtárgyalnia s a költségvetésbe befoglalnia. Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely) 2015. november 13.Maros megye szórványtelepülésein is megülik a magyar szórvány napjátA magyar szórvány napját egyre több Maros megyei településen is megünneplik. A Vásárhelyi Hírlap arra kereste a választ, hogy a megye kisvárosai milyen rendezvényekkel készülnek a 2011 óta ünnepelt magyar szórvány napjára, illetve, hogy milyen méreteket öltött a települések szórványosodása. Az RMDSZ 2011. február 27-én fogadta el azt a határozatot, amely révén november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésnapját a magyar szórvány napjává nyilvánította. Segesváron csütörtökön este ünnepeltek. Tóth Tivadar, a Gaudeamus Ház – Oktatási és Művelődési Szórványközpont vezetője a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta, a tervek szerint székhelyükön tartottak rendezvényt, ahol a Mircea Eliade Főgimnázium magyar tagozatának diákjai és a Kikerics Néptáncegyüttes lépett fel. Az ünnepséget Ferencz Orsolya, a Petőfi-program ösztöndíjasa szervezte, aki az est folyamán énekesként is fellépett. Továbbá egy fotóverseny díjazását is ezen rendezvényen tartották meg. Tóth Tivadar azt is elmondta, második évben ünneplik november 15-ét, majd hozzátette: a 26 ezer lelket számláló városban érezhetően csökken a magyarság létszáma: hivatalos adatok szerint 4600-an, a valóságban viszont ennél is kevesebben vannak. Ennek okai az elvándorlásban és a vegyes házasságokban lelhetők fel. Marosludason még renitensek A marosludasi Kiss István alpolgármester a napilap érdeklődésére elmondta: nem készülnek erre a napra. A következőképpen indokolta: „Lehet, hogy még nem akarjuk elismerni azt, hogy szórvány vagyunk”. A város 15 ezer lakójából mintegy 3800 magyar, és itt is vannak olyanok, akik a jobb megélhetés reményében külföldön vállalnak munkát. Az összességében elöregedő város demográfiai adatai a magyarságra vetítve a következőképpen néznek ki: évente 15-20 gyereket keresztelnek és 50 személyt temetnek. Szerény ünnepség Sármáson Sallai Imre, Nagysármás alpolgármestere elmondta, a Kallós Zoltán Alapítvány által működtetett szórványkollégium gyerekeivel vasárnap rövid kulturális ünnepélyt terveznek, amely után az anyagi lehetőségeikhez mérten szerény szeretetvendégséget tartanak. Az alpolgármester elmondta: a város magyarságának csökkenésének egyik oka a külföldre vagy nagyobb városokba való elvándorlás, bár a statisztikáik szerint az elvándorlási tendencia három-négy éve, ha elenyésző mértékben is, de csökken. „Nehéz, érezzük, és tudjuk” – mondta az alpolgármester, akitől azt is megtudta a lap, hogy a mintegy hétezer lelket számláló településen megközelítőleg 1300 magyar él. A magyar öntudat fenntartására már csak a városban nyílik lehetőség (diákszínjátszó csoporttal, mulatságok, bálok szervezésével), a környező kiöregedett települések fiataljai vagy elmennek, vagy vegyes házasságot kötnek. Az elöljáró elmondta: nagyon örvend, hogy egy francia befektetőnek köszönhetően közel kétszáz magyar embernek van munkahelye. Sallai Imre úgy véli, meg lehetett volna állítani a szórványosodási folyamatot, de szerinte még most sem késő külföldi vagy anyaországi programokon, pályázatokon, befektetőkön keresztül. Előrehozott és eltolt rendezvények A dicsőszentmártoni Fodor József a lap megkeresésére kifejtette: ők a hivatalos naptól eltértek, és november 7-én, a Kökényes Néptáncegyüttes fennállásának 10. évfordulóján ünnepelték a magyar szórvány napját. Az együttes vezetője, aki egyben önkormányzati képviselő és a Traian Általános Iskola aligazgatója elmondta: a szórványosodás egy le nem álló folyamat, és ezt azzal példázta, hogy a tavalyhoz viszonyítva idén 12-vel csökkent az általa is igazgatott iskolában a gyerekek létszáma. Úgy vélte, a folklórmozgalom meg tudja mozgatni a kisváros, de a környező települések magyar fiataljait is. Szászrégenben minden évben megünneplik november 15-ét. Az Ady István magyarfülpösi lelkész által működtetett szászrégeni szórványkollégium megsegítésére tavaly is rendezvényt szerveztek. A szászrégeni RMDSZ elnöke elmondta: idén is kulturális műsorral ünnepelnek, melyet nem a hivatalos dátumon, hanem jövő hét közepén ülnek meg, és amelynek ismét a szórványkollégium megsegítése a célja. Vass Gyopár Székelyhon.ro 2015. november 24.Rendhagyó iskolatalálkozóKecskeméti napot tartottak tegnap a sepsiszentgyörgyi Gödri Ferenc Általános Iskolában és szentgyörgyi napot a kecskeméti Vásárhelyi Pál Általános Iskolában, amelynek részeként szándéknyilatkozatban erősítette meg a két tanintézmény vezetősége a húsz esztendővel ezelőtt kötött testvériskolai kapcsolatot. Az internet segítségével létrehozott virtuális találkozón diákok és tanárok köszöntötték egymást. Császár Cirill, a kecskemétiek korábbi igazgatója hangsúlyozta: barátságból, szeretetből, nemzeti összetartozásból szövődött a két iskola kapcsolata, amit az őt követő iskolavezető, Garda László is felkarolt, aki a skype-os találkozón azt mondta, az iskola bejáratánál elhelyezett, a sepsiszentgyörgyiektől kapott székely zászló mindennap emlékezteti a közös élményekre. Előbb Kiss István korábbi igazgató, majd a Gödri Ferenc Általános Iskola jelenlegi vezetője, Albert Andrea köszöntötte a kecskemétieket. A két iskola diákjai verset mondtak, a kecskeméti kórus elénekelte A szentgyörgyi halastó kezdetű dalt, a helyiek a Cifra palota énekkel kedveskedtek. A Sepsiszentgyörgy–Kecskemét fordított napot vetélkedő előzte meg, amelyen kölcsönösen ismerkedtek a két város nevezetességeivel, a tegnapi virtuális találkozóra pedig kiállítást rendeztek a közös programokon készült fényképekből. A skype-os találkozó a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget. Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. december 4.Újabb tüntetés KézdivásárhelyenA „terroristavárosként” megbélyegzett Kézdivásárhelyen tegnap sem csitultak a kedélyek, a fő beszédtéma Beke István Attila esete volt. Tegnap már csak a Digi, Pro TV és az RTV1 stábja maradt a város főterén, és mondhatni, valamennyien objektíven tájékoztatták a közvéleményt az itt zajló eseményekről, tucatnyi polgár véleményét is kikérve. A harmincnapos előzetes letartóztatásra ítélt Beke István Attila brassói védőügyvédje élt a fellebbezési joggal, és védence nevében benyújtotta a kérést, aminek tárgyalását – értesüléseink szerint – tegnapra tűzték, de lapzártáig a Beke család nem kapott hírt arról, hogy milyen döntés született. A HVIM a nemzetközi jogvédőkhöz fordul Időközben a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) sajtóközleményt juttatott el szerkesztőségünkbe. Abban többek között az olvasható, hogy „azokat, akik az elmúlt években kiálltak az autonómiáért, azokat a román állam megfélemlítette, lásd Csíkszereda lemondott polgármesterének az esetét. A házkutatással kapcsolatosan azt írják, hogy az ügyészek kibontatlan csomagokban petárdákat és csillagszórókat koboztak el. Elképesztő, hogy a román ügyészség és titkosszolgálat megszegi a román törvényeket, nem biztosítanak betekintést az ügybe, elhallgatják a valós tényeket és félrevezetik a közvéleményt. A HVIM az európai szervezetekhez, a nemzetközi jogvédőkhöz és a nemzetközi sajtóhoz fordul segítségért – áll a közleményben. Kiss István ügyvéd a házkutatásról Megkeresésünkre Kiss István ügyvéd a november 30-i házkutatásról és az ott történtekről elmondta: Beke István Attila cégének a székhelyére aznap 13.10-kor érkezett meg, ahol a hatóság emberei már jelen voltak, a bejárati ajtó be volt zárva, de az ügyvédi igazolvány felmutatása után beengedték. A házkutatás során különböző csomagolásban kisméretű petárdákat találtak, ezek származásáról Beke fel tudott mutatni iratokat, amiről meg nem, arról volt internetről rögzített beszélgetése, hogy érkeznie kell arról számlának és nyugtának. Egyetlen petárda sem volt törvénytelen úton beszerezve. Négy tortába helyezhető fényszóró is volt, amit lefoglaltak. Amikor az ügyvéd rákérdezett, hogy mi a vád Beke ellen, konkrét választ nem kapott, hiába kérdezte meg több alkalommal a házkutatás során. Később a könyvelési dokumentumokat kezdték átlapozni, és mindent rendetlenül hagytak maguk után. István felesége egy adott pillanatban kifakadt és megkérdezte, hogy miért nem mondják már meg, hogy mi a vád a férje ellen, mi a célja az egész házkutatásnak. Állítólag azt felelték neki, hogy terrorizmus, asszonyom. A lefoglalás kiterjedt Beke István számítógépeire is, a merevlemezeket szerelték ki a gépekből. A laptopjából is kiszerelték a merevlemezt – amiről azt kell tudni, hogy a közelgő gyermekkarácsony előkészületeit tartalmazta, és hiába kérték, hogy készíthessenek azokról másolatot adathordozóra, többszöri kérésre sem engedték, az volt a válaszuk, hogy hivatalos úton kell majd kérni. A cég működését teljes mértékben megbénították. Mindent kartondobozokba tettek és lepecsételtek. Nagyon fontos tudni azt, hogy sem az irodában, sem pedig az esztelneki edzőpályán tartott házkutatás során készült jegyzőkönyvek nem tartalmaznak bombára vagy merényletre utaló szót, megengedték, hogy Beke Istvánnal együtt elolvassák azokat. Utólag jött elő a sztori, hogy állítólag bombát akart készíteni. Az Esztelneken lefolytatott házkutatás során tüzetesen átvizsgáltak mindent, az alsó szintektől a padlásig, a mellékhelyiségeket is beleértve. Jogilag betartották a törvényt. Bombát nem találtak. A jegyzőkönyvben részletesen leírták a házkutatás lefolyását, de bombára utaló bejegyzés abban nincs. Mindaddig, amíg nem találtak nála bombát – hangsúlyozta az ügyvéd – vagy olyan elemeket, amiből a közösség életét veszélyeztető szerkentyűt lehetett volna készíteni, addig az ügyet szakmai etikával kellett volna kezelni, hiszen Beke Istvánt is megilleti az ártatlanság vélelme. Az ügyből nem szabad etnikai konfliktust kovácsolni. Amennyiben Bekét augusztus óta figyelte a titkosszolgálat, és ha látták benne a veszélyt, miért nem csaptak le rá hamarabb, miért időzítették a román nemzeti ünnep előtti napra a házkutatást? Az ügyvéd bízik abban, hogy Beke Istvánnak sikerül bebizonyítania ártatlanságát. Ismét tüntettek Tegnap 16 órakor az előző naphoz viszonyítva kétszer annyian gyűltek össze, mintegy ezer helybeli és környékbeli érkezett a Gábor Áron-szoborhoz, ahonnan először az Igazságot Beke Istvánnak! feliratú molinóval, magyar és fekete zászlókkal az élen, kezükben égő gyertyákkal a városháza elé vonultak, ahol azt követelték, hogy Bokor Tibor polgármester jöjjön közéjük, és álljon szóba velük. Az elöljáró abban az órában már nem tartózkodott a városházán. Ugyanúgy elmarasztalták Tamás Sándort is, aki nem állt ki Beke István mellett. Ma is itt vagyunk, igazságot akarunk! Beke Isti ártatlan! Igazságot Beke Istvánnak! Igazunkért harcolunk! Győzzön az igazság! Igazságot akarunk, terroristák nem vagyunk! Hazug román média! Hazudik a SRI! jelszavakat skandálva a tömeg elindult a rendőrség épülete felé. A csendőrség és rendőrség járművei mellett elhaladva a tömeg nemtetszését füttyszóval és huhogtatással nyilvánította ki. A tömeg a Gábor Áron térről a rendőrség épülete elé vonult, ahol tortára való fényszórókat gyújtottak meg, és azt kiabálták: Itt a bomba, itt a bomba! A rendőrség elöl továbbmentek a Dózsa György utcán a gyárak irányába, majd bekanyarodtak a Szabadság és Fecske utcába, ahonnan az Új utcán keresztül a Petőfi utcán folytatódott a felvonulás. A tömeg az Ojtoz negyedet is végigjárta, majd a Bălcescu utcán keresztül a bíróság elé vonult, ahol a Most vagy soha! Holnap még többen leszünk! Aki magyar, velünk tart! Gyertek velünk! Hazug, korrupt hatalom! Utcára, székelyek! Székelyföld, csatlakozz! jelszavakat kiabálták. A bíróságtól az ügyészség elé vonultak, ahol a For You Klub ellen is jelszavakat skandáltak. A főtérre visszatérve a szobor mögött felállított emelvényen Beke Ernő mondott köszönetet a tömegnek azért, hogy kiállnak fia ártatlansága mellett. Azt is javasolta, hogy másnap ne gyűljenek össze, csak szombaton folytassák a gyertyás tüntetést, de a tömeg nem fogadta el a javaslatát, ma is tüntetni akarnak. A tüntetés közös imával és himnuszaink eléneklésével rendbontás nélkül ért véget. Lázár János, a magyarországi Miniszterelnökséget vezető miniszter tegnapi, a terrorizmus témakörében tartott sajtótájékoztatóján újságírói érdeklődésre a „székelyföldi terrorvádról” úgy nyilatkozott: „valóban felmerül a koncepciózus eljárásnak a vádja”, hozzátette, „minden segítséget megadnak, amire szükség van”. Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. február 8.A gazdasági migráció áldozataiNéhány hónapja a nemzetközi média a Közel-Keletről Európába vándorlókra irányítja a közfigyelmet, elemezve ennek okait, következményeit. A jelenség nem új, és nem is kell évszázadokra visszatekinteni a történelemben. Emlékezzünk. Miután 1990-ben Kelet-Európában sorra megdőlt a kommunista hatalom, ledőlt a berlini fal, felszámolták a "vasfüggönyt",megnyíltak a határok. Honfitársaink ezrei vették vállukra hátizsáknyi vagyonukat, és indultak el, a jobb élet reményében, Nyugatra, végleg vagy csak egy időre. Családok hulltak szét, barátságok szakadtak meg a gazdasági kivándorlás következtében. Ez a folyamat most is tart. Mert 25 évvel a rendszerváltás után az eddigi kormányoknak a politikai elit ígéretei ellenére sem sikerült megteremteniük azt a gazdasági, társadalmi helyzetet, amelyben mindenki megtalálhatta volna az önmegvalósítás útját. A sajátos demokrácia áldozatai azok a gyermekek, akik "szabadságban" születtek, akiknek a szülei külföldön vállaltak munkát, s így a családi köteléket meglazítva azon dolgoznak, hogy tisztességes anyagi körülményeket teremtsenek. A szomorú az, hogy a "demokrácia nemzedékének" mintegy 70%-a már az iskola padjaiban külföldre tervezi a jövőjét. Ők is elvándorolnának, mert ez a követendő példa. Családi kapcsolatok több ezer kilométer távolságból Egy Felső-Maros menti faluban kerestük fel azt a két családot, amely vállalta, hogy elmeséli történetét. A legtöbben tartózkodtak, nem szívesen hozzák nyilvánosságra "európai kalandozásaikat". A bemutatásra kerülő példák általánosíthatók, vagy kiegészíthetők sajátos esetekkel, helyzetekkel. Valószínűleg többkötetnyire is futná belőlük. Takaros házba lépünk, minden szinte új, rendezett. Asztalhoz ülünk egy kávé mellé, és a témába vágunk. Szinte közhelyszerű mondattal kezdi vendéglátóm. – Itthon is van munka, csak nem mindegy, hogy milyen, és mennyiért. Mihez kezdjen az ember a minimálbérrel? – mondja a középkorú hölgy, majd folytatja. – Elhunyt a húgom élettársa, a testvérem állás nélkül maradt, Spanyolországba ment. 2007-ben a férjem is szerencsét próbált ugyanott. Először építkezésben, majd egy márványmegmunkáló gyárban dolgozott, havi 1800 eurós fizetésért. Kimentem én is, vittük a 15 éves fiunkat. Beírattuk az iskolába, de nem szerette, hazavágyott. Két hónap után haza kellett jöjjek vele. Itthon a közeli városba járt középiskolába. A férjemmel háromhavonta találkoztunk. Vagy ő jött, vagy én mentem hozzá rendszeresen. Nehéz volt. Valamit valamiért, ha nem mentünk volna külföldre, nem itt tartanánk anyagilag. Meg kellett teremtenünk az alapokat – mondja szerényen –, majd kérdésemre elmondja, sohasem szerettek volna végleg kitelepedni. Talán, ha a fiuk beilleszkedik akkor. De állandóan a telefonon lógott, az interneten az itthon maradt barátaival csevegett órák hosszat. Ott is voltak focistársai, de azok nem tudták helyettesíteni a gyermekkori cimborákat. Miután itthon befejezte középiskolai tanulmányait, bejutott egy marosvásárhelyi egyetem jogi karára. Közben az anya Németországban vállalt munkát. Egy idős nőre kellett vigyázni, havi 1000 euróért. Volt időszak, mikor hárman háromfelé voltak: a gyerek itthon, az apa Spanyolországban, az anya Németországban. Egyetemi tanulmányainak befejezése után a fiú "rájött, hogy itthon nehéz". Az nem jelentett megoldást, ha mindegyre a zsebpénzt várta, meséli az anya. Barátnőjének a testvére Belgiumban volt, ahol már két nyáron, idénymunkára almát szedni voltak a fiatalok, s nem volt nehéz dönteni. Elmentek. A legény vendéglőben dolgozik, a barátnője takarít, közben szabadidejükben reklámlapokat terjesztenek. A fiú megkeresi a havi 1900 eurót. De mégsem maradna végleg. Már megvan húsvétra a repülőjegye, mondja az anya, majd csillogó szemmel közli, már a házhelyet is kinézte magának, amit itthon megvásárol. A gyerekkori barátok, az itthoni hobbi, a közös foglalkozás még mindig hazahúzza. – Nem hiányzik a gyerek? – Kezdem megszokni – válaszolja az anya hosszabb gondolkodás után, majd hozzáteszi: – reggelente sírtam a kávé mellett, mert eszembe jutott, hogy nincs itthon. Ha befordult az utcánkba egy autó, rögtön arra gondoltam, hogy ő jött haza. Volt, amikor éjjel azzal a gondolattal ébredtem, vajon nem jött-e haza. Aztán most is, ha meglátogatom Belgiumban, annyit simogatom, puszilom… Ő meg mindent elmond nekem. Persze skype-on is megmutatja, mit vásárolt magának, s beszámol arról, hogy mit csinál, de azért személyesen más… Aztán szó szót hoz, s kiderül, hogy a húgának még sajátosabb az esete. A húga fiát pici korától az édesanyjuk nevelte. Még a szomszédok is besegítettek. A kapcsolatot nagyrészt telefonon tartotta az édesanyjával. A mama szigorúbban, felelősségteljesebben nevelte az unokát. Trógerségek, verekedés, rendőrségi dolgok nem voltak. Vigyázott magára. Abban a tudatban nőtt fel, hogy a mamával kellett lennie, mert az anyuka érte is dolgozik. Ma is ezzel a tudattal jár iskolába. Megtudom, hogy vendéglátóm családja mégiscsak itthon fektette be a külföldön szerzett jövedelmet. Gazdálkodnak: földet, fejősteheneket, sertéseket vásároltak. Két fizetésre való havonta kijön. Csak hogy ne kelljen többet elmenni, s valahol minimálbérért gürcölni. – Ha fiatal lennék, én sem kezdeném itthon az életet, hogy a semmiért dolgozzak. Ha komoly vagy, megbecsülöd a munkát, egy év alatt sokra lehet menni. Itthon, ha nincs alaptőkéd, helyben maradsz, hacsak nem örökölsz valamit. Akinek nincs ahonnan, az mi a csodát csinál? Döcög… – válaszol a maga kérdésére, majd hangsúlyozza: azért a pénzt itthon kell befektetni. Az itthoni párna melegebb A másik családnál is szinte hasonlóképpen kezdődik a történet. A férfinak a sógora még 2000 előtt Spanyolországba ment, aztán követte a húga 2003-ban, majd ő 2006-ban. Ha nincs kint valakid, nehezebb elhelyezkedni – magyarázza. 2008-ig szőlőtermesztőnél dolgozott, közben a felesége Ausztriában egy idős nőt gondozott. Volt idő, amikor mindketten külföldön dolgoztak, egymástól több ezer kilométerre. Aztán egy ausztriai látogatáskor került munkahely a "sógoroknál". A fiukat nem tudják kivinni, mondja, az iskolában olyan nagyok a nyelvismereti követelmények, hogy nehezen lehet teljesíteni. A gyereket a nagymama neveli itthon. Ahogy mondja, a nagyanyja édesapja és édesanyja is egyben. Az idős néni mindkét lánya külföldön él. Vakációban a fiú Ausztriában van, a szülőknél, az édesanyja pedig a 24 órás felügyeletnek köszönhetően egyhavi munka után egy hónap szabadságot kap. Olyankor itthon van. Ez pótolja némiképpen a távol töltött időt. Amíg kicsi volt a fiuk, mindegyre a szülei után vágyott, aztán ahogy nőtt, a "barátai lefoglalták". Most nem is akar menni. Itthon vannak a barátok, "karácsonykor mehetnek kántálni", ez jobb – mondogatja szüleinek. – Nem rossz fiú. Mindig szól, ha valahova elmegy, aztán meg telefonon is beszámol a szüleinek. A "lányügyeket" is meg szokták beszélni az apukával. A nevelés izgalommal jár, nagyobb a felelősség, mondja a nagymama, majd hozzáteszi, nemcsak az unokájáért aggódik, hanem a gyerekekért is. Nincsenek itthon a gyermekei, "nem úgy fekszenek le a párnájukra, ahogy ők szeretnék…" Az apa folytatja: – Amíg lehet, kint dolgoznánk. A gyermek is láthatja, hogy ilyen kicsi fizetésekkel nem lehet itt elkezdeni az életet. Nem maradnánk kint. Ausztriában kedvesek, segítőkészek a kollégák, a munkahelyen mintha testvérek volnánk, de ha kilépsz a kapun, senkid nincs. Egyedül kell tölteni a karácsonyt, a szilvesztert. Itthon nekifogtunk a családi ház bővítésének, azzal a reménnyel, hogy ennyi év demokrácia után valami csak megváltozik. Még nem döntöttük el a jövőt… A szülőket nem lehet pótolni Kiss István iskolapszichológust azzal a kéréssel kerestük meg, hogy mondja el, milyen mértékben befolyásolja a gyermekek lelkivilágát a szülők hiánya. A szakember azzal kezdte, hogy "megrendítő tapasztalata" van a jelenségről. – Amikor egy-egy osztályban megkérdeztem, hogy hány gyereknek dolgozik külföl-dön a szülője, akkor a teremben levők 30%-a a magasba emelte a kezét. Ennél szomorúbb az a tapasztalat, amikor négy évvel ezelőtt érettségin voltam felügyelni, és mielőtt megjöttek volna a tételek, beszélgettem az osztályban levő gyerekekkel. Kérdeztem, ki az, aki úgy gondolja, hogy külföldön szeretne érvényesülni. Döbbenten láttam, hogy a diákok 70%-a nyújtotta fel a kezét. – Sok mindentől függ, hogy a szülők távolléte miként hat a gyerek fejlődésére: elsősorban a személyiségétől, de attól is, hogy életciklusának melyik szakaszában kell megválnia időszakosan a szülőktől, s attól is, hogy az otthon maradt rokonok miként próbálják elfogadtatni, megértetni vele a helyzetet. Nyilvánvalóan a kisebb gyerek jobban alkalmazkodik. A legnehezebb a pubertáskor, amikor tulajdonképpen kialakul a személyisége. Fontos szerepet játszik ebben az is, hogy a családtagok között milyen a kapcsolat. Előfordul, hogy elmennek a szülők, külön kell éljenek, és így megromlik a házastársi viszony, válás lesz a vége, és egy életre szóló traumát is okozhat – fejti ki a továbbiakban a szakember. A pszichológus egy olyan esetről is beszámolt, amikor az alig VIII. osztályos tanulóra hárult az a komoly feladat, hogy egzisztenciális kérdésekben döntést hozzon. Ha jó a viszony a szülővel, akkor némiképp a technika, az okostelefonok, az internet segít a kapcsolattartásban, de a szülőket nem lehet pótolni. A nagyszülő nem tudja ugyanazt a kontrollt biztosítani, mint a szülők. Nincs jelen az anyai, apai modell, így megtörténhet, hogy – főleg a serdülőkorú gyerekek – kapaszkodókat keresnek a baráti körben, kialakulhat a bandavezér-apakomplexus, ami, ha olyan a társaság, akár a bűnözés felé is vezetheti a gyereket, vagy lányok esetében a prostitúcióig is eljuthat ez az iránytévesztés. Az apa- és az anyamodellt nem helyettesíti semmi, csak némiképpen kompenzálható. Az ilyenformán támasz nélkül maradt gyerekekben sok kétely, ambivalens érzés merülhet fel emiatt: a szeretet, a harag, a düh, a bánat, az elfogadás közötti ingadozás. Ez elvezethet az érdeklődés csökkenéséhez, az iskolakerüléshez, a gyerek az agresszív magatartásban vagy pont az ellenkezőjében, az elzárkózó, befelé forduló viselkedésben keres menedéket. De lehet pozitív hozadéka is a szülők távollétének. Az ilyen helyzetbe kerülő gyerek hamarabb önállóvá, felelősségteljessé, céltudatossá válhat, ami akár egy sikeres életpályának is a kulcsa lehet. Kiss István szerint a szülőknek több szempontból is mérlegelniük kell, hogy – túl az anyagi vonzaton – mi az ára annak, hogy vállalják a külföldi munkát, kire, milyen körülmények között bízzák gyerekeiket. Arról is meg kell bizonyosodniuk, hogy eléggé erős-e közöttük a kötelék ahhoz, hogy a fizikai és a lelki távolságot akár hosszú távon is áthidalják. A hatóságok megvonhatják a szülői jogot Annak ellenére, hogy a gazdasági migráció gyakorlatilag a rendszerváltást követően beindult Romániában, a kormány csak tavaly augusztus 19-én fogadta el azt a 691-es számú kormányhatározatot, amely előirányozza a külföldön dolgozó szülők gyerekeinek fokozottabb monitorozását. A jogszabály szerint a szociális szakhatóságoknak (Serviciile Publice de Asistenta Sociala) minden iskolai év utolsó harmadában be kell gyűjteniük az oktatási intézményektől az adatokat (név, lakcím, személyes információk) azokról a gyerekekről (és itthon maradt gondozóikról), akiknek egy vagy mindkét szülője legkevesebb egy évet külföldön dolgozott, vagy ennél hosszabb időre vállal munkát. Ezután a szociális asszisztensek felkeresik az érintett családokat, ahol ellenőrzik, hogy a külföldre távozott szülők tájékoztatták-e a helyi közigazgatási szerveket a helyzetükről, kineveztek-e hivatalos gyámot, biztosíthatják-e az anyagi feltételt az itthoni rokonoknak ahhoz, hogy megfelelő körülmények között neveljék a gyerekeket. A nevelőszülők, rokonok kötelesek megadni a szociális asszisztenseknek a külföldön dolgozó szülők elérhetőségét. Továbbá igazolniuk kell, hogy állandó kapcsolatot tartanak velük. A kormányrendelet azt is leszögezi, hogy a szociális munkások kéthavonta ellenőrzik, hogy a családok teljesítik-e a megszabott feltételeket. A kormányrendelet szerint a szociális munkásoknak követniük kell az érintett gyerekek iskolai teljesítményét is. Amennyiben romlást tapasztalnak e téren, azonnal (írásban) tájékoztatniuk kell a tanítót vagy az osztályfőnököt, akik az iskolai pszichológushoz irányítják a gyereket. Minden egyes családlátogatáskor jelentés készül a gyerek testi-lelki állapotáról, társaságáról, amit a szülők és a gondozó, az őt nevelő rokonok tudomására kell hozni. Amennyiben a megfigyelések során azt tapasztalják, hogy a gyerek lelkileg sérül, nem tud megfelelően beilleszkedni az iskolában, vagy akár fennáll a veszély, hogy valamilyen bűnöző csoporthoz csatlakozik, a szociális munkásnak értesítenie kell a szülőket és a szakhatóságokat is. A kormányrendelet szerint megalapozott indokkal a gyermekvédelmi és szociális igazgatóság megvonhatja a szülői jogot, az érintett gyereket akár szociális intézetbe is utalhatják. Az említett jogszabály alapján az Oktatási és Kutatási Minisztérium, a 691/2015-ös kormányrendeletre hivatkozva, 2015. december 23-án körlevelet intézett a megyei és a fővárosi tanfelügyelőségekhez. Ebben figyelmeztet, hogy az oktatási intézmények működjenek együtt a szociális szakhatóságokkal, és készítsék el az említett felmérést, ugyanakkor emlékeztessék a szülőket, hogy mielőtt munkavállalás céljából külföldre távoznának, értesíteniük kell szándékukról a helyhatósági illetékeseket, és arról is, hogy kit bíznak meg a gyermekneveléssel. A levélben még az áll, hogy a szülőknek tanácsadásra létrehozták a 0800.070.040-es zöldszámot és a www.copiisinguriacasa.ro honlapot. Értesüléseink szerint a Maros Megyei Tanfelügyelőség február 15-ében szabta meg a határidőt, hogy az oktatási intézmények, a kormányhatározatnak megfelelően, beküldjék az adatokat. A Maros Megyei Szociális és Gyermekjogvédelmi Igazgatóság adatai szerint 2015. december 31-ig a megye 102 közigazgatási egységétől beküldött információk alapján 770 (209 esetben mindkettő, 433, ahol egyik szülő, 128 egyszülős) család dolgozik külföldön, ez összesen 1226 gyereket érint (317-733- 176), közülük 1188-at első-, másod-, harmad-, negyedfokú rokonok gondoznak, "gyermekvédelmi intézkedések nélkül". Az 1226 gyermek közül 627 fiú, 599 lány. A felmérés szerint a következő életkorú gyermekekről van szó: egyévesekig 14, egy és kettő között 58, háromtól hatig 209, héttől kilencig 293, tíz és tizenhárom között 373, míg tizennégy és tizenhét év között 279. Ám ezek az adatok jóval nagyobbak lesznek, hiszen eddig egyetlen jogszabály sem tette kötelezővé, hogy a külföldön dolgozók gyerekeit, családját nyilvántartásba vegyék. Ekkor derül ki hivatalosan, hogy milyen méretű a jelenség, hányan vergődnek az 1989 után kialakult – még mindig elég kilátástalan – gazdasági helyzet hálójában. Vajda György 2016. augusztus 30.IV. Tájháztalálkozó TornyánLakodalmas szokások, vőfélyek Valamennyi eddigi, Tornyán megrendezett tájháztalálkozón ott voltam, mindegyikről csak szép, kellemes emlékeim vannak. Az idei azonban, érzésem szerint, az eddigieknél is jobbra, hangulatosabbra sikeredett – bizonyára nemcsak a (most is, mint máskor) mindent beleadó szervezők, a ProPirKult jóvoltából, hanem azért is, mert a mostanira maga a téma, a lakodalmi szokások is predesztinálta. A lagzi ugyanis – tekintsünk el az örömapák, örömanyák „elvesztett” lányuk, fiuk miatt elhullatott könnyeitől – alapvetően vidám, az egész közösséget „feldobó”, mulatós esemény – a valamikori „lakadalom” legalábbis feltétlenül ilyen volt. Nos, ha „igazi” lagzi nem is volt szombaton Tornyán (hiányzott, például, a menyasszony és a vőlegény), a ProPirKult tájházában az egykori, nagyszabású falusi esemény hangulatát, érzésem szerint, mAradéktalanul fel tudták idézni. A házigazdák, barátaikkal kora reggeltől dolgoztak azon, hogy a délutánra érkező vendégeket minden készen várja: a szépen gondozott, pázsitos-virágos udvaron felállított több sátor alatt az asztalok gyönyörűen megterítve (nem hiányzott róluk a jóféle szilvórium se), az üstökben pedig főtt a lakodalmas ebéd. S míg a házigazda fel nem eszmélt (és még gondosabban el nem zárta), az udvaron időnként átvonuló, a helyi szóhasználat szerint „oroszba” (orozva?, a gazda tudomása nélkül) költött japántyúkot is megcsodálhatta héttagú csibekíséretével... J. Péterszabó Ilona műsorvezető, tolmács felkérésére a közel tíz éve működő ProPirKult elnöke, a házigazda Tóth Piroska üdvözölte a vendégeket, köztük a Magyarországról érkezett battonyaiakat, dombegyháziakat, szarvasiakat, meg az itthoni pécskaiakat, nagyiratosiakat. Szintén házigazdai minőségben Suttyák András (egykoron maga is vőfély – helyi szóhasználat szerint vőfény) a valamikori lagzik néhány mozzanatát felelevenítve megjegyezte: sajnos, ma már kevés a fiatal, akiknek a hagyományokat, az egykor gondosan (bár olykor – ez alulírott személyes megjegyzése! – kissé sántító verseléssel) megírt szövegeket átadhatnák. A későbbiekben, mint egykoron a lakodalmakban, a főszerepet, a ceremóniamester tisztségét a vőfélyek vették át. A helybeli Takács Gábor elmondta a lagziba hívogató lefolyását, a lakodalom napján a menyasszonyos és vőlegényes háznál lezajlott búcsúztatót, az ünnepi menüt (a paprikás régebben birkából is készülhetett), a sütemények, torták feltálalását, a szakácsnék, a menyasszony és bolond menyasszony táncát, a kárlátót, körtáncot stb. – valamennyi esemény és gazdag beszédtéma volt a néha két-háromnapos lagzi után. A falujabeli lakodalmas szokásokról Kiss István volt nagyiratosi polgármester, Horváth Imre (majláthfalvi származású) gazdálkodó, a szarvasi Závoda Erika, a battonyai Takács Ferenc Viktor, a dombegyházi Kardos Péter, a pécskai (román szokásokról beszélő) Vasile Peri számolt be. Szinte valamennyi, sok-sok értékes adatot tartalmazó (de különösen a magyarországi Szarvas környéki, szlovákok lakta tanyák lakodalmas szokásairól szóló) előadásból kitűnt: az általában késő ősszel vagy kora tavasszal (tehát nem mezőgazdasági főidényben) tartott lagzi amolyan „össznépi”, az egész közösséget megmozgató, összekovácsoló esemény volt. Élmény volt a pécskai, most 79 éves Túri József egykori („mesterségét” negyven évig gyakorló) vőfély beszöszöntője a „lakodalmas menü” egyes fogásai előtt. Az igen jó színvonalú előadások, rögtönzött beszámolók sorába jól illeszkedett a Budapest-budakalászi pedagógus, néprajzkutató, Fehér Ilona bemutatója a (magyarországi) lakodalmakban használatos levestésztákról. Hatalmas gyűjteményéből, időhiány miatt, csak töredékeket ismertetett, de így is sikerült felhívnia a figyelmet egy nálunk, tudomásom szerint, igen kevéssé kutatott témára. És egy „művészi mozzanat”: láthattunk, hallhattunk Tornyán egy pécskai, nemrég alakult citerazenekart. Ha nem hallottak róla eddig, nem nagy szégyen: e sorok írója is először látta őket. A témára visszatérünk. A feltétlenül sikeres tornyai tájháztalálkozó lebonyolításához a Pécskai Polgármesteri Hivatal (Tornyán is voltak képviselői), valamint a Communitas Alapítvány járult hozzá. Nem utolsósorban pedig azok a helybeliek (a Bozóki, Takács, Köles, Gyuricza család), akik, amelyek nélkül egy ilyen összejövetel megrendezése elképzelhetetlen lenne. Jámbor Gyula Nyugati Jelen (Arad) 2016. szeptember 12.Bekecsalji múltkövetésBekecs alatt Nyárád tere – ezzel a címmel jelent meg egy vaskos és rendhagyó monográfia, melynek írója, a Marosvásárhely környéki falvak egyik kiváló ismerője, a nagyernyei születésű Nemes Gyula, aki korábban több falumonográfia – Nagyernye, Székes, Csejd, Marosszentgyörgy és Székelykakasd – szerzőjeként vált ismertté. Bögözi Attila könyvismertetője. Ezúttal a szerző Marosvásárhelytől távolabb eső vidéket térképezett fel, s mint a kötet alcíme is mutatja – Csíkfalva község története – a Nyárád-mente egy olyan településének monográfiáját írta meg, amely a folyó felső szakaszán, a Nyárád-menti dombvidék alterületén helyezkedik el. Valaki megjegyezte, hogy az 5-ös szám bűvösen kötődik a településhez, hiszen a Nyárád-mente központjának számító Nyárádszeredától levő 5 kilométeres távolsága 5-tel megszorozva adja a községközpontnak a megyeszékhelyig mért távolságát, de az ötösök számmisztikája nem merül ki itt, mert 5 település alkotja a községet, melynek 5 iskolája, 5 óvodája és 5 kultúrotthona van. És el ne feledjem, Balogh István polgármestert idén ötödik alkalommal választották újra tisztségébe. Nos, ha a felsoroltakról mit sem hallott a vidéken nem járt idegen, arról esetleg tudhat, hogy erre vezet a „Só útja” elnevezésű turisztikai útvonal, amelyet egy helyi vállalkozó a Marosvásárhelyi Fókusz Öko Központtal közösen épített ki, s a hazaiak mellett főleg Hollandiából, Belgiumból, Svájcból érkező turistacsoportokat vonz. Ugyancsak itt halad át az Ausztriából Csíksomlyóra vezető „Mária útja” zarándokút is. Egyetlen kötetbe összegyűjtve olvasható a vidék monográfiája, amely több száz oldalon mutatja be a felső-nyárádmenti kisközség múltját, életét. Balogh István polgármester szerint a könyv fontos állomás Csíkfalva életében, hiszen forrásértékű és hiánypótló, annál is inkább, mivel ez idáig nem készült ehhez hasonló munka, amely összegyűjti, rendszerezi a községgel kapcsolatos információkat. Maga a szerző elismerte, falutörténet írására általában olyan személyek vállalkoznak, akiket a szülőfalu vagy a választott lakhely története vonz, a szűkebb szülőföld megismerésének a gondolata motivál. Ő ugyan nem született Csíkfalván, s bár erős szálak kötik a településhez, mindvégig tudatában volt annak, hogy sok leendő olvasója többet tudhat szülőfalujáról, vagy választott lakhelyéről, mint ő, ám remélte, sikerül sokak számára új ismereteket közzétenni. Nemes Gyula tizenöt fejezetben mondja el a községet alkotó öt faluról – Csíkfalva, Búzaháza, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton és Vadad – azt, ami fontos. És nem úgy, hogy sorra veszi a falvakat, inkább tematizálva csoportosít. S teszi ezt azért, mert így nehezebb. Azért nehezebb, mert az öt falu a Nyárád-mente egészének egységes képébe simul bele, ám völgyenként, patakonként olyannyira különböző, egymásnak néha ellentmondó települések, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik a sokszínűségben. Nemes eligazodik. Jobbágyfalva, Csíkfalva még amolyan „lennebbiek” a felső Nyárádmentén. Szentmártontól egy kissé emelkedik a hangulat, rátartiság és ember. Balra be, Vadad pedig már férfiasan szorong a magasabb dombok között, hogy aztán jobbra, Búzaházán vidáman suttyanjon a gyakran zavaros folyó felé. Lennebb vastagnyakú protestánsok, kálomisták és unitáriusok lakják a völgyet, fennebb már érződik a nyárádmenti szentföld közelségének hatása, itt a protestánsok közé szép számmal vegyülnek katolikusok. Hogy ezt a sokszínűséget miként élték meg a község lakói, nem kell kérdezni. Ők tudják, s a templomtornyok, amelyekből egyik-másik faluban négy is van. Nemes Gyula érdeme, hogy megtalálja mindenhol azt, ami fontos. És emellett titkokról is fellebbent fátylakat. Olyan dolgokat mond el, amelyekről talán még a falvak lakóinak sem mindenike tud. Hogy a Nagyernye felől Nyárádremete és Nyárádszereda felé elágazó utat miért oda, az Iszlón átvezető dombos-kanyargós részre és nem a logikusabb, Székelykál – Vadad tengelyre építették 1840-ben. Vagy, hogy a megyében az egyetlen település Vadad, ahol az 1949-50-es években egyik napról a másikra elkulákosodott, majd meggyilkolt komoly gazdaemberek egyikének, Kiss Istvánnak emlékművet emeltek. Maros megyeben, a jobbára szintén magyar szekusok meggyilkoltak hét embert (Sántha József, Vadasd 1949. augusztus 7., Kacsó István, Nyárádszereda 1949. augusztus 10., Remus Brustur, Maroslekence 1949. augusztus 12., Kiss István, Vadad 1950. július 21., Viorel Bihoreanu, Mezőbodon 1950. augusztus 2., Lăluţ Remus Marosoroszi 1950. augusztus 3., Nagy László, Udvarfalva 1950. augusztus 14.), de az elmúlt 25 év alatt csak Vadadban állítottak emléket a kommunizmus áldozatai közül egynek. Az 1989-es rendszerváltást követő hónapokban nagy port felkavart jobbágyfalvi fatemplom leégése ügyében is tiszta vizet önt a pohárba Nemes Gyula. A közhiedelemmel ellentétben a fatemplom eredetileg nem az ortodoxoké volt, a székelyhodosi római katolikus egyházközség templomaként épület 1734-ben. Aztán Jobbágyfalvára került, szétbontva és újraépítve (hét és fél kiló sajtért és másfél kiló ordáért vásárolták meg!) 1787-ben, majd 1948-ban vált ortodoxszá. 1990. március 21-én leégett. Hogy ki gyújtotta fel, nem tudni, de aligha lehetett magyar ember, hisz a helybeliek előtt nem volt titok, eredetileg magyar templom volt… Azt is kevesen tudják, hogy nyomda működött Búzaházán. Egy helybeli ember, Dillmont (Széphegyi) Gyula (1873-1921) készítette teljes egészében fából, juharfából faragott betűkkel. Ezen nyomtatta ki egyebek mellett A mi lapunk című helybeli (!) újságot. A juharfanyomda egyediknek számít Európa nyomdatörténetében. Ízelítőül ennyit a monográfiáról, amelynek elkészítése több évet vett igénybe, de mint a szerző a Marosvásárhelyi unitárius templomban tartott könyvbemutatón mondta, a nagy kihívás mellett mindvégig élmény volt a község története után nyomozni, és életre szóló emlékek mAradnak számára a gyűjtés, kutatás során szerzett élmények is. Kiemelte még, hogy munkája során nagy segítségére volt a néhai Simó Attila unitárius lelkész hagyatéka, aki 1946-tól 1981-ig szolgált Nyárádszentmártonban, mindent feljegyzett, megőrizte az egyházi jegyzőkönyveket, a levelezéseket, rendszeresen fényképezett, a kötetben levő 300 fekete-fehér fotó zömét is ő készítette. De ahogy az embert, úgy a könyvet sem singgel mérik. Ennek a kötetnek az értékét sem a több mint 300 fotó, vagy a félezer oldal terjedelem adja, hanem az, ami az ötszáz oldalon sorjázik. Az pedig nem más, mint a Nyárád-mente és általában, Erdélyország lakóinak története – egyetlen település történetére felfűzve. S ez az, ami ebben a kötetben a hagyományos falumonográfiákon túlmutat, és amiért az olvasók szélesebb körének érdeklődésére is méltán számíthat. erdelyiriport.ro 2016. szeptember 14.Bekecsalji múltkövetés félezerrelSzeptember elején a Marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templomban az istentisztelet után egy monográfiát mutattak be a nagyszámú közönség előtt. Nemes Gyula, több más falumonográfia (Nagyernye, Székes, Csejd, Marosszentgyörgy és Székelykakasd) szerzője most nagy fába vágta a fejszéjét. Bekecs alatt Nyárád tere című – Csíkfalva község története alcímmel ellátott – monográfiája nem kevesebb mint 512 oldal terjedelemben jelent meg. S ez még akkor is sok, ha hozzászámítjuk, hogy a kötetet több mint 300 – igaz, nem mind egész oldal terjedelmű – fotóillusztráció egészíti ki. De sem az embert, sem a könyveket nem singgel mérik. Ezért hát értékét nem a félezer oldalnyi terjedelem adja, hanem az, ami félezer oldalon sorjázik. Tizenöt fejezetben mondja el a községet alkotó öt faluról – Csíkfalva, Búzaháza, Jobbágyfalva, Nyárádszentmárton és Vadad – azt, ami fontos. Vagyis mindent. És nem úgy, hogy sorra veszi a falvakat, hanem tematizálva csoportosít. S teszi ezt azért, mert így nehezebb. Azért nehezebb, mert az öt falu a Nyárádmente egységes képébe simul bele, ám völgyenként, patakonként olyannyira különböző, egymásnak néha ellentmondóak a települések, hogy ember legyen a talpán, aki eligazodik a sokszínűségben. Nemes Gyula eligazodik. Jobbágyfalva, Csíkfalva még amolyan "lennebbiek" a Felső-Nyárádmentén. Szentmártontól egy kissé emelkedik a hangulat, rátartiság és ember, balra be Vadad pedig már férfiasan szorong a magasabb dombok között, azért, hogy aztán jobbra, Búzaházán vidáman suttyanjon a gyakran zavaros folyó felé. Aztán a hitélet. Lennebb vastagnyakú protestánsok, kálomisták és unitáriusok lakják a völgyet, fennebb már érződik a nyárádmenti szentföld közelségének hatása, itt a protestánsok közé szép számmal vegyülnek katolikusok. Hogy ezt a sokszínűséget miként élték meg a község lakói, nem kell kérdezni. Ők tudják, s a templomtornyok, amelyekből egyik-másik faluban négy is van. Nemes Gyula nagy érdeme, hogy megtalálja mindenhol azt, ami fontos. És emellett titkokról is fellebbent fátylakat. Olyan dolgokat mond el, amelyekről talán még a falvak lakóinak sem mindenike tud. Hogy a Nagyernye felől Nyárádremete és Nyárádszereda felé elágazó utat miért oda, az Iszlón átvezető dombos-kanyargós részre és nem a logikusabb, Székelykál – Vadad tengelyre építették 1840-ben. Vagy, hogy a megyében az egyetlen település Vadad, ahol az 1949–50-es években egyik napról a másikra elkulákosodott, majd meggyilkolt komoly gazdaemberek egyikének, Kiss Istvánnak emlékművet emeltek. A megyében a jobbára szintén magyar szekusok meggyilkoltak hét embert (Sántha József – Vadasd – 1949. augusztus 7., Kacsó István – Nyárádszereda – 1949. augusztus 10., Remus Brustur – Maroslekence – 1949. augusztus 12., Kiss István – Vadad – 1950. július 21., Viorel Bihoreanu – Mezőbodon – 1950. augusztus 2., Lalut Remus – Marosoroszi – 1950. augusztus 3., Nagy László – Udvarfalva – 1950. augusztus 14.), de az elmúlt 25 év alatt csupán Vadadban állítottak emléket a kommunizmus hét áldozata közül egyedül Küs Pistának, ahogyan ma is emlegetik a vértanút a vadadi idősebbek. A rendszerváltást követő hónapokban nagy port felkavart jobbágyfalvi fatemplom leégése ügyében is tiszta vizet önt a pohárba. A közhiedelemmel ellentétben a fatemplom eredetileg nem az ortodoxoké volt. A székelyhodosi római katolikus egyházközség templomaként épült 1734-ben. Aztán Jobbágyfalvára került, szétbontva és újraépítve (hét és fél kiló sajtért és másfél kiló ordáért vásárolták meg) 1787-ben, jóval később, 1948-ban vált tüneményes módon ortodoxszá. 1990. március 21-én leégett. Hogy ki gyújtotta fel, nem tudni, de aligha lehetett magyar ember, hisz a helybeliek tudták, hogy eredetileg magyar templom volt. Talán azt is kevesen tudják, hogy nyomda is működött Búzaházán. Egy helybeli ember, Dillmont (Széphegyi) Gyula (1873-1921) készítette teljes egészében fából, juharfából faragott betűkkel. Ezen nyomtatta ki egyebek mellett A mi lapunk című helybeli (!) újságot. A juharfa nyomda – szakemberek vélekedése szerint – egyedinek számít Európa nyomdatörténetében. Ízelítőül ennyit a monográfiáról, amelynek elkészítése több évet vett igénybe, s a szerző már gondolkodik is egy bővített kiadáson. A több mint háromszáz fényképpel illusztrált kötet nemcsak az öt falu lakóinak, de mindenkinek örömére szolgál, aki megvásárolja és akit csak egy kicsit is érdekel a Nyárádmente és általában Erdélyország lakóinak története. Szentmártoni István Népújság (Marosvásárhely) 2017. április 3.Emlékjel a jelennek és a jövendőnekA márciusi nemzeti ünnepségek sorában Nagyszántó is különleges helyszínnek számított, hiszen ez év tavaszán kopjafát avattak a ’48–49-es szabadságharc emlékére és tiszteletére. Az alkotást Sipos Béla fafaragó művész készítette el az Erdélyi Vitézi Rend részéről. A faanyagot Kiss István szentjobbi huszár hagyományőrző adományozta a nemes célra. Az ünnepi istentiszteleten Gellért Gyula nyugalmazott érmelléki esperes hirdette Isten igéjét, majd Fábián Tibor nagyszántói lelkipásztor köszöntötte az igehirdetőt, valamint a sokfelől érkezett vendégeket és a helybéli híveket. Hangsúlyozta, hogy a kopjafaavatással a jövő nemzedékek számára is helyszínt teremtenek az ünneplésre, az elődök előtti tisztelgésre. Hozzátette, a nagyszántói templom tornyában 73 év után lengő magyar zászló is azt üzeni, mindannyian örömünnepre gyűltek össze. Ezután Meleg Vilmos színművész szavalóműsora következett, aki igazi ünnepi hangulatot teremtett. Veres Ilona szentjobbi vendég szavalatával vette kezdetét az avató ünnepség. Az emlékjel előtt beszédet mondott az esemény díszvendége, Cseke Attila szenátor, az RMDSZ Bihar megyei elnöke, őt követte Bátori Géza, Bors község polgármestere, valamint a szántói közösség részéről Fábián Tibor lelkipásztor. Utóbbi hangsúlyozta, hogy ez az ünnepség a barátság jegyében fogant, hiszen előző szolgálati helyéről szinte teljes létszámban díszőrségre sorakoztak a szentjobbi huszárok, akik családtagjaik kíséretében érkeztek, Szentjobb RMDSZ-elnöke és alpolgármestere: Zatykó Jácint, valamint az Erdélyi Vitézi Rend is képviseltette magát. A kopjafa leleplezésére Cseke Attilát és Bátori Gézát kérték fel a szervezők, majd a teljes szépségében feltárult alkotásról, illetve annak szimbólumairól az alkotó, Sipos Béla szólt. A koszorúzás méltóságteljes perceit követően Dénes Károly egykori nagyszántói, jelenlegi borsi lelkipásztor mondott áldást. A Himnusz eléneklése zárta a nagyszántói reformátusok márciusi ünnepét. Az együttlét kötetlenebb formában a helyi művelődési házban terített asztalnál folytatódott. Az ebédet követően nótázással búcsúztak a szentjobbi vendégek, amelybe a vendéglátók is bekapcsolódtak. A viszontlátás öröme és a ritkán hallható katonadalok sokak szemébe könnyeket csaltak, egyben az ünnep méltó zárszavának bizonyultak. Fábián Tibor / Reggeli Újság (Nagyvárad) 2017. május 15.Éld az álmaid, ne álmodd az életedÖnazonosság és önkifejezés Pénteken – a párhuzamosan zajló rendezvények ellenére – telt ház előtt mutatták be a kézdivásárhelyi Kosztándi Galériában Kiss István Éld az álmaid, ne álmodd az életed! című, idén áprilisban megjelent kötetét. A könyvet ismertető Szakács Gyöngyike a felvezetőben elmondta: a szerző ügyvéd, és két jogi témájú kötete mellett ez az első könyve, amelyben saját életszemléletét tárja az olvasók elé. Nemrég elhunyt édesanyja emlékére állította össze, nem feledkezve meg édesapjáról sem, aki mindig mellette állt. A könyv fő üzenete: vállaljuk fel önmagunkat olyannak, amilyenek valójában vagyunk. István így éli az életét, maximális toleranciával fordul a külvilághoz, amit azonban nem mindig viszonoznak – vezette fel meglátásait, szavait az előszó idézésével nyomatékosította. A szerző pimaszul és kegyetlenül őszinte, objektív, a valóságot szépítés, átformálás nélkül mutatja meg, ami más-más reakciót vált ki az emberekből: van, akire felszabadító hatású, másokat esetleg felháborít. A történetek, visszaemlékezések pillanatnyi gondolatokat, reakciókat örökítenek meg, amolyan szösszenetek, István ösztönből veti papírra azt, amit érez, gondol. Megadja magának azt a szabadságot is, hogy eltekint a formai keretektől, sémáktól, és az adott témáról annyit és úgy ír, ahogyan azt a benne megszülető gondolatsor, érzelmi reakció megköveteli – vázolta Szakács Gyöngyike. – Jóanyám előtti tisztelgés ez a könyv, amely hétköznapi történeteket, saját meglátásaimat gyűjti egybe, a kötet címe is az ő egyik megszívlelendő mondása volt – erősítette meg a szerző. Szándéka szerint a könyv egyféle útmutató a fiatal korosztálynak, ugyanakkor tisztelgés közösségünk nagyjai előtt, mint a néhai Kiss Lázár tanár úr, illetve dr. Bíró Géza kórházalapító, akiktől biztos értékrendet, emberi tartást, magyar öntudatot tanulhatott. István azt vallja, csak álmaink adhatnak célt az életünknek, ám azokat valóra váltani csak úgy lehet, ha hiszünk is bennük, és küzdünk értünk. Célja az volt, hogy tisztán, egyszerűen, érthetően, és nem utolsósorban helyesen írjon (a virtuális felületeken is!), megtisztelve ezzel az olvasóit és anyanyelvét. A közönség kérdései kapcsán kialakult beszélgetés során a szerző nem rejtette véka alá azt sem, hogy a civil öntudat megerősödését is szükségesnek látja. Választott vezetőinktől joggal elvárhatónak tartja, hogy mélyebben megismerjék a polgárok mindennapi gondjait, és azok megoldására törekedjenek, hogy a szavazóknak ne kelljen csalódniuk minden négyéves ciklus végén, ugyanakkor a mozgássérülteket érő jogtiprásokra is hozott önmaga által megélt példákat. Hisz abban, hogy az ifjú, „digitális” nemzedéket tartalommal kell feltölteni, egészséges, követhető értékrenddel, magyar, székely öntudattal – írásai révén ehhez is szeretne hozzájárulni, ugyanakkor a kötet minden korosztályhoz szól. Az első dedikált tiszteletpéldányt dr. Bíró Géza vehette át, a szerző pedig azt is elárulta, hogy már nekilátott a következő könyvnek is. Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. május 15.Az íróvá lett ügyvédA kézdivásárhelyi születésű, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Kiss István Éld az álmaid, ne álmodd az életed! című könyvét péntek délután népes érdeklődő jelenlétében mutatták be szülővárosában a Kosztándi Képtárban. A könyvet Szakáts Gyöngyike ismertette, és beszélgetett a szerzővel. A jogász végzettségű szerző már közölt két szakkönyvet, a napokban megjelent kötete első irodalmi műve, amelyet a közelmúltban elhunyt édesanyja emlékére állított össze, és széles skálán mutatja be azokat a hétköznapi történéseket, amelyeket a szerző sajátos vagy nem sajátos látásmódja által papírra vetett vagy virtuális felületen tett közzé. Az ügyvéd külön köszönetet mondott mindazoknak, akik más székelyföldi városokból érkeztek a könyvbemutatóra, és azt is elmondta, megtiszteltetés számára, hogy a 79 éves dr. Bíró Géza ny. főorvos, az új városi kórház megálmodója és kivitelezője, könyvének egyik szereplője is jelen van a rendezvényen. Kiss István azt is elárulta, Csurulya László barátja biztatására döntötte el, hogy könyvbe szerkeszti addigi írásait. (iochom) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. május 18.Monográfia jelent meg Kolozsvár elfelejtett múzeumárólA kolozsvári Műszaki Egyetem Malom utca (G. Barițiu) végén található két épülete előtt járva nem is sejtjük, hogy a huszadik század elején itt többek között japán kézműves termékeket és francia szecessziós kerámiákat csodálhattak a polgárok, ugyanis a 25. szám alatti épületben működött a város legfontosabb múzeuma, az I. Ferenc József Iparmúzeum. Az intézmény történetét feldolgozó könyvet a 7. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten mutatták be. Székely Miklós művészettörténész három év kutatómunkájának eredményét foglalta össze a Nemzet, Ipar, Művészet. A kolozsvári I. Ferenc József Iparmúzeum. 1887-1918 című kötetben, amely csak azért lett múzeum-monográfiához képest vékony, mert az intézmény mindössze két évtizedig állt fenn, és az iratanyaga nem került elő, a gyűjteményének pedig csak töredéke maradt fenn az Erdélyi Történeti Múzeumban. Amint a kötetből kiderül, a kolozsvári ipariskola és a hozzá kapcsolódó iparmúzeum a Kolozsvár 19. század végi modernizációját levezénylő főépítész, Pákei Lajos szívügye és életre szóló projektje volt, neki köszönhetően Kolozsváron is gyűjtötték a korban divatos távol-keleti, illetve később a szecessziós tárgyakat. Iparmúzeum, a dualizmus kori Kolozsvár „innovációs központja” A dualizmus kori Magyarország ipari és gazdasági modernizációjának részeként több településen hoztak létre ipariskolát. Ezeknek az oktatási intézményeknek a szertárából, mintaanyagából néhány városban múzeum jött létre, jellemzően ott, ahol állami iparfejlesztésre, gazdaságfejlesztésre volt szükség. „Nem véletlen, hogy Erdélyben két ilyen múzeum is volt, hiszen ide nem csak vasutat kellett építeni, hanem központilag ipart is hozni. Az ország többi részén, a felvidéki bányavárosokban, Budapesten volt egy olyan ipari potenciál, amelyik ki tudta termelni a saját modernizálását” – mondta a kolozsvári bemutatón Székely Miklós. Az Osztrák-Magyar Monarchia három iparmúzeum épült fel: a budapesti Technológiai Iparmúzeumot (1887-1889) Hauszmann Alajos, a marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeumot (1890-1893) Kiss István, a Kolozsvári két épületet (1896-1898 és 1903-1904) Pákei Lajos tervezte. Az iparmúzeum intézménye „eltért a történeti múzeumtól, és helyesebb nem múzeumként tekinteni rá, hiszem működését tekintve inkább egy innovációs központ, egy kísérleti laboratórium és egy kereskedelmi bemutatóterem ötvözete volt” – foglalta össze az intézménytípus lényegét a kötetet ismertető Orbán János, a Maros Megyei Múzeum művészettörténésze. Amint a kötet bevezetőjéből kiderül, „a kolozsvári iparmúzeumban ipari gépek, berendezések és szerszámok mellett történeti jelentőségű enteriőrök részletei, modern iparművészeti tárgyak keveredtek a korszak orientalista gyűjtőszenvedélyének sajátos emlékeivel, illetve az erdélyi és magyarországi háziipar eszközeivel.” A kolozsvári ipariskolát 1884-ben alapították, de csak 1898-ban költözhetett saját épületbe. Hamar kiderült azonban, hogy az oktatási célokra használt épület nem lesz elég az iparmúzeumi tárgyak elhelyezésére is, így Pákei új épület tervezéséhez látott. A közvélemény is fontosnak tartotta, hogy Erdély fővárosában, Kolozsváron reprezentatív múzeumépület épüljön. Az új, 1904-ben átadott épület egyik előképe a bécsi 1866-1871 között épült Museum für Kunst und Industrie neoreneszánsz épülete, „nagytestvére” pedig a prágai Iparművészeti Múzeum 1897 és 1900 között Joseph Schulz tervei alapján készült palotája. Pákei Lajos 1921-es halála után a múzeum hanyatlani kezdett, majd 1926-ban megszűnt, épületét a Női Kereskedelmi Állami Iskola vette át, gyűjteményét az épület padlására szállították fel. Pákei haladt a korral Bár Pákei Lajos historizáló épülettervei alapján azt gondolhatnánk, hogy a főépítész nem volt túl innovatív alkat, Székely Miklós kutatásaiból az derül ki, hogy felismerte a szecesszió jelentőségét és az Iparmúzeum intézményét is korszerűvé tudta tenni. „Pákei nagyon ellentmondásos figura volt, mert építészetileg mindvégig historizáló maradt, de itt a legújabb, legkortársabb iparművészeti dolgokat vásárolta össze, olyan folyóiratokat járattak Kolozsvárra, amelyeket ezen kívül csak Budapesten lehetett olvasni az Iparművészeti Múzeumban, megvolt ehhez az érzéke” – fogalmazott Székely Miklós. A Pákei vezette intézmény abban különbözött monarchiabeli társaitól, hogy itt az iparművészet is megjelent a gyűjteményben. A budapesti iparmúzeumban technológiai gyűjtemény volt, a marosvásárhelyiben a technológiai gyűjtemény néprajzi anyaggal vegyült, Kolozsváron viszont Pákei 1900 környékén úgy döntött, hogy iparművészeti tárgyakat is gyűjteni kezd, különböző ausztriai minták alapján. Székely Miklós szerint „Pákeinek ezzel az lehetett a célja, hogy a kolozsvári, és az erdélyi otthonokat modernizálja.” A budapesti Iparművészeti Múzeumhoz hasonlóan Pákei fontosnak tartja a kortárs angliai és francia iparművészet termékeinek gyűjtését, tehát felismerte a szecesszió jelentőségét, hívta fel a figyelmet Orbán János. Az Erdélyi Történeti Múzeum gyűjteményében fennmaradt például egy Auguste Delaherche-féle váza, vagy a Nancyban működő Daum gyárban készült virágos art nouveu-tál. A kötetből az is kiderül, hogy Pákei az 1900-as párizsi világkiállítás koncepciójához hasonló módon, hangulati elemekre építve, saját tervezésű tárlókban mutatta be a gyűjteményt, tehát ebben is haladó szelleműnek bizonyult. Kolozsvárnak is megvolt a maga keletkutatója A kolozsvári iparmúzeumba japán és kínai tárgyak is kerültek, ezeket Vadona János gyógyszerész, amatőr földrajztudós gyűjtötte. Az orientalista szemlélet szerint a távolkeleti iparművészet ár-minőség arányban kedvező termékei jelentették a kulcsot a hazai ipar megreformálásához. Mivel tiszta forrásból szerettek volna ilyen tárgyakhoz jutni, több utazó indult beszerző körútra Japánba és Kínába. Vadona János nagyjából Xantus János földrajztudós, utazó útvonalát követve, az 1880-as évek második felében végigjárta Japánt és két kínai városba is eljutott, ahol kifejezetten a kolozsvári iparmúzeum megbízásából vásárolt, derül ki a kötetből. Az Erdélyi Történeti Múzeum 1942-es leltárában két értékes, az egykori Iparmúzeum gyűjteményéből származó tétel szerepel: egy „japáni áttört faragású díszes henger” és „elefántcsontból faragott tehénszekér (japáni) kazettában”. A japán iparművészet előnyben részesítése az Vadona elődjének, Xantus Jánosnak a véleményében is tükröződik, aki a kínai iparról a következőket írta: „Türelmök, kitartásuk volna, de ízlésük messze elmarad a japánok finom érzékű leleményessége, alkotó szelleme mögött.” Zs. E. / maszol.ro 2017. december 20.Szolgálatban egy életen átA nemzet napszámosainak újabb csapata vonult nyugdíjba. Máskor nagyon könnyen elmentünk az ilyen események mellett, hisz mellettünk naponta fordulnak meg olyanok, akik végigdolgozott évtizedek után szegre akasztják az addig használt szerszámot, s elindulnak a nyugodtság, a hátralévő nyugalmas életszakasz útján. Hogy ez az út mennyire járható, mit tartogat még az azon bandukolók számára, az a jövő titka, ahogyan ezt mondani szokás. Ebben sok minden segíthet, a család, a környezet, a múltba való visszarévedés, a közös emlékek, az átélt élmények felemlegetése, s a bizonyosság, az elkövetkező napok, hónapok, évek gazdagsága. Ezért is örültünk, hogy a magyarországi pedagógustársakhoz hasonlóan tavalytól immár a nyugdíjba vonuló erdélyi magyar pedagógusok is kézbe vehetik a magyar kormány, a Humán Erőforrások Minisztériuma emlékérmét és díszoklevelét. Megérdemelt köszönőlevél ez mindazoknak, akik annyi időn át hordozói és továbbadói voltak a szépnek, az emberinek, a jóságnak, akiknek keze alól kerültek ki a jövőt álmodó és jövőt teremtő ifjú építők, s akiktől függ, hogy ezen a földön, ahol születtek, mindörökre megmaradjon a becsület, a tisztesség, a munka iránti nemes érzelem. A megható ünnepség után az a harmincöt friss nyugdíjas, akik átvették a jelképes kitüntetést, bizonyára díszhelyre helyezik majd a megejtően szép keretbe foglalt érmet és a hosszas munkásságukért köszönetet tolmácsoló sorokat, hiszen végeredményben egy végigdolgozott élet sokszor nehezen bejárható útja végén nyernek ilyen magas rangú elismerést. Harmincöt név, harmincöt életpálya. Részünkről is az elismerését jelzi, ha helyet szorítunk a harmincöt névnek: Dimény Olga, Gyulai-György Éva, Ördög Mária, Szabó Csilla, Szőcs Katalin Ildikó (Erdővidék), Ádám Rozália, Korodi László, Péter Vilma, Turóczy Erzsébet (Orbaiszék), Égető Albert, Bokor Olga, Szigyártó Zsombor-István, Molnár Mária, Opra Vilmos (Kézdiszék), Balog Ferenc, Bán Zsuzsanna, Demeter Erzsébet, Fail Pál, Fazakas Ágnes, Fekécs Mária, Henning Edit, Hervay Katalin, Horváth Zita Magdolna, Incze Anikó, Kiss István, Koszta Zoltán, Nagy Katalin, Pénzes Klára, Pethő Herta, Sala Emilia, Sebestyén Lajos, Szabó Éva Mária, Szőcs Edit, Tódor Gyöngyvér, Varga-Orbán Csaba. Péter Sándor / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
